KRISZTUS A MI NAGY FŐPAPUNK (2. rész)

"Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus,
az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyengeségeinken,
hanem aki hozzánk hasonlóan megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt.Járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat nyerjünk,
és kegyelmet találjunk idejében jövő segítségül."

(Zsidókhoz írott levél 4:14-16)

Sátán számtalan tervet talál ki, hogy lefoglalja gondolatainkat, hogy ne időzzenek annál a munkánál, amelyet a legjobban meg kell ismernünk. Az őscsaló gyűlöli azokat az igazságokat, amelyek elénk tárják az engesztelő áldozatot és a mindenható Közbenjárót, Krisztust. Tudja, hogy minden sikere attól függ, hogy eltérítse az emberek gondolatait Krisztustól és az Ő igazságától.

Krisztus az Ő átszegzett kezeire hivatkozva könyörög az emberekért, és így szól mindazokhoz, akik követni akarják Őt: "Elégséges nektek az én kegyelmem!" "Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek; Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű" (Mt 11:29-30). Akkor senki se tekintse hibáit gyógyíthatatlannak, mert Isten hitet és erőt ad legyőzésükhöz.

Mi most a nagy engesztelési nap idejében élünk. A jelképes szolgálatban, midőn a főpap engesztelést végzett Izraelért, mindnyájuknak meg kellett szaggatni a szívüket bűnbánat és az Úr előtt való megalázkodás által, hogy ki ne irtsa őket népe közül. Így mindazok, akik azt akarják, hogy nevük bent maradjon az élet könyvében, most a próbaidő hátralevő néhány napján alázzák meg magukat bűneik őszinte megbánása és igazi megtérés által. Mély őszinteséggel vizsgálják meg szívüket. Hagyják el könnyelmű, léha lelkületüket, amelyet oly sok hitvalló keresztény ápolt. Heves harc vár mindazokra, akik le akarják győzni gonosz hajlamaikat, amelyek küzdenek az uralomért. Az előkészület munkája egyéni feladat. Nem csoportokban nyerjük el az üdvösséget. Egyik személynek tisztasága és odaadása sem pótolja ki e tulajdonságok hiányát a másik személyben. Habár minden nemzetnek ítéletre kell állnia Isten elé, azonban e minden egyén esetét oly részletes és lelkiismeretes pontossággal vizsgálja meg, mintha egyedül csak ő létezne a földön. Mindenkinek át kell mennie a vizsgálaton, "úgyhogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27).

Az engesztelés munkájának befejezésével kapcsolatban ünnepélyes jelenetek fognak lejátszódni és fontos érdekek fűződnek hozzá. A mennyei templom szentek szentjében most folyik és sok év óta tart a vizsgálati ítélet. Senki se tudja, milyen hamar kerül sor az élők esetére. Isten félelmetes és szent jelenlétében átvizsgálják esetünket. Ebben az időben mindenkinek legfőbb érdeke, hogy ügyeljen Megváltónk eme intésére: "Vigyázzatok és imádkozzatok; mert nem tudjátok, mikor jő el az az idő" (Mk 13:33).

Midőn a vizsgálati ítélet befejeződik, akkor minden ember sorsát eldöntik életre vagy halálra. A próbaidő befejeződik rövid idővel Jézusnak az ég felhőiben való megjelenése, eljövetele előtt. Krisztus ez időre tekintve kijelenti a Jelenések könyvében: "Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is és aki tisztátalan, legyen tisztátalan (fertelmes) ezután is és aki igaz, cselekedjék igazságot ezután is, és aki szent, legyen szent ezután is. Íme hamar eljövök és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek az ő cselekedete szerint" (Jel 22:11 - Károli-Czeglédy átdolgozott fordítás).

Az igazak és a gonoszok még mindig élnek a földön halandó állapotukban, és "ültetnek, építenek, esznek és isznak" (lásd: Lk 17:24-30; Mt 24:37-39). Nem tudják, hogy a végső, visszavonhatatlan döntést kihirdették a mennyei templomban, a mennyei szenthelyen.

Az éjjeli tolvajhoz hasonlóan csendesen, észrevétlenül jön el a komoly óra, amely minden ember sorsát eldönti, amidőn a bűnös embereknek felajánlott kegyelmet végleg visszavonják (GC 488-491)."

(Ellen Gould White, Tanácsok a gyülekezetnek, Advent Kiadó, Budapest, 1993. pp.397-398)